Fából vagyok, fűzfából, ezt kaptam
sorsomul Atyámtól. Magam udvarán születtem, testemmel együtt benne nevelkedtem.
Ő tartott meg és ő vetett le, ha tanítani volt kedve. Ő nevettetett és ő
vigasztalt, velem könnyezett tavasszal. Ó a tavasz! Elmúlt
már... s tűnik a nyár is, halál lebeg a koronán is. Igen, Atyámtól kaptam az
életet, de köröttem mindenütt barbár kezek... vakokat vezetnek, ütnek de nem
kérdeznek... semmit sem éreznek. Pedig látszik messziről, már az utca végéről,
hogy ott állok sebzetten, levágva karjaim, elfolyik két szemem. Karok nélkül
ölelem,szorítom görcsösen az életet, mégsem látod mit érted szenvedek. Talán
érted épp meghalok, mikor lesújt rám karod, és ha a földön már holtan fekszem,
vajon megérted majd, mit miért tettem? S ha kihűlt puha kérgem megfogod, látod
majd a fekete ujjnyomot... akkor már biztosan tudni fogod, ezt onnan le nem
moshatod. Fa leszel majd te is, igen, azzá leszel, és ott állsz majd csonkán és
könnyezel. Mindent értesz már akkor Ádám gyászából, csak vársz könnyezve, míg a
bíró rád számol, s akkor majd megreccsen törzsed, s végre, végre megérted... s
talán majd újrakezdheted. Hol leszek én akkor, még nem tudom, de találkozunk
majd egy szép napon, s könnyezve tekintünk egymás szemébe, így növünk fel
ketten Atyánkhoz... fűzfaként az égbe.
2014. szeptember 21.
2014. szeptember 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése