Jézus hada
Hadba állok, ha kell,
bár zöldfülű újonc vagyok, ki semmihez nem ért, csak mer. Háborog az ember,
kielégíthetetlen vágya hullámokat ver. Elpusztítja a testet újra és újra, mert
nem lát az anyagon túlra, fájdalmat dédelget és szenvedést nevel, mit fentről
kapott, azt pusztítja el. Háború dúl, még ha nem is látod, de fegyverben áll
már anyád, s apád, te és a párod, minden család… magunk ellen vívunk minden
csatát. És ez még csak a kezdet, könnygázzal bombázzuk a lelket, szúrt
sebeinket nyaldossuk, nem békülünk, legfeljebb elmossuk. Alantas harcunkban
árvákat nevelünk, már azt sem hiszik, ha nevetünk. Az utca mocskát kenik
magukra, s ugrálnak a romokon… könnyűszerrel hagynak majd magunkra, nem sírnak
a nyomoron.
Hadba állok, ha kell, csak tudnám, hogy kezdjem el! Mártírból van már elég,
ki csak nyeli, nyeli a keserű epét. Önsajnálatban marcangolja magát, az ő dühét
nem hallja a világ. Bölcs sem kell több az asztal mögé, nagy stratéga a térkép
fölé, ki ide küld egy osztagot, oda mutat, de maga nem menne egy tapodtat...
életek közt fosztogat.
Hadba állok Uram, ha
elfogadsz engem katonádnak, vértezz fel fiad fegyverével és elől megyek utánad.
De legelébb, hadd győzzem le magam, a legnagyobb harcom ez, s ha nem megy, hát
minden veszve van. Adj erőt megvívnom magammal, hadd szülessek újra szent
fiaddal! Meghalok még ezerszer, de a meg nem bocsátás terhét vedd már tőlem el!
Lehessek ártatlan, kérlek, s fehér zászlóddal megyek neki a népnek! A szeretet
legyen egyetlen fegyverem, mint virágillat a szélben, úgy áradjon belőlem!
Szabadíthassam elébb családom, majd apránként mindenkit ezen a világon! De ha
más terved van velem, hát én azt se bánom, csak hitemet hagyd meg, hogy a jót
szolgálom... a többit kezedbe ajánlom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése