Kútnál

Mint kút gémjén a kolonc, olyan tehetetlen a magyar ember, süllyed és emelkedik, észre sem veszi, hogy közben vizet mer. Nap szívja, szú rágja, s neki be nem áll a szája, dühöng és sodródik, ahogy az élet himbálja. De ha eláll a szél, s végre az égre néz, meglátja majd a fát, melyre maga is fel lett akasztva, s akkor érez majd csodát, mikor az ostor végét is meglátja, s elhiszi végre, hogy nem lóg tehetetlenségében sem hiába. Ő a súly, mellyel a Pásztor most vizet húz, s a halat vödréből kidobva önti vályúba, legyen miből innia a juhnak, s a baknak… előre köszön már a Napnak! Érzi már, semmi nincs hiába, s ha kezét, s lábát már nem is használja, okkal jött e világra. A Jó pásztor a Bárányt megitatja, ha ehhez kellünk koloncnak, hát csak rajta! Rajtunk ne múljon a világ szomja! 

2014. szeptember 23.