Olvadás

Életem tele van halállal, szédülök az ég minden csillagával, forgok az egy körül, fejem majd lerepül, s szívem zakatol veszettül. Fogódzó kéne most, atyám karja, kibe belemarna ujjam, a fagyos vízből kirántna. Jégbe olvadt testemből halak csipegetnek, elmállok lassan, kannibálok esznek. Hol vagytok hát atyáim, hol vagytok ti fényes ősök?! Elvettek tőletek, árvaként vergődök, kiutat kereső karjaim alatt a jéglemez újra és újra beszakad, eltűnök a víz alatt és szemébe nézve a halaknak csak kárörömöt látok, haláli kacagást, én, aki halnak sosem ártott. Megszűnik lassan a világ, elmúlik a gondolat, a lélek kúszik föl, ellökvén a halakat… fény felé indul, s meglátja apám riadt arcát, átvette nagyapám harcát, majd dédapám jön a sorban, ő már mosolyog, mutatja ükapám hol van. Ő az utolsó, kiről még tudtam valamit, itt megszakadt a fonál, most látom csak, merre menjek tovább. Ismeretlen arcok jönnek sorba, egyre gyorsabb képek, egyre nagyobb fények, egyik-másik fölött szinte glória ragyog, kik lehettek ők, semmit sem tudott a lélek… most is csak érez. Érzi, mit testben sosem érzett, hogy fia volt a ragyogó fénynek. Újra a csillagok közt járok, ősapáimra itt találok. Igen ők azok, a csillagokba írva, a mi apáink lettek Isten által odahívva! Mutatják nekem az utat, fel a semmin át, elhagyom a Tejutat, egy hatalmas erő szippant magához… elhagytam atyáim, repülök anyámhoz! Mit repülök, gyorsabban, mint a fény, robbanok, szinte arcába égek, meg nem állhatok. Ő lágyan megfogja tarkóm, gyenge anyagom össze ne roppanjon, s ajkát szememre tapasztva világomat visszafújja.

Fagyos testtel ébredek, zsibbadtan felülök, lassan tágulnak az erek… már nem szédülök. Letisztult minden. Tudom, honnan jöttem, s hová tartok. Nem vagyok viking, ki hatalmas kalapácsot markol, s farkasként ordít szemébe a télnek, élve megnyúz ha rossz napra ébred. Nem vagyok arab, ki mint kutya ha sarokba szorítják, vicsorogva harap halálra ártatlant és árvát. Nem vagyok zsidó, ki évenként levedli bőrét, hogy szemedet átkötve azzal takarja bűnét, s várja, hogy a világ őt gyászolja. Nem! Én magyar vagyok, fia a fénynek… hiába húzzák rám zsákját a sötétnek, örökkön nem maradhat rajtam, griffként szállok fel tavaszi nap ha ébred... otthon vagyok abban! Hazudjon nekem a világ bármit, a fény harcosainak gyermeke lettem, felemelhetek magammal bárkit, csak a szeretet maradt, mi etethet engem! Ti, ti gyáva népek, ti nem is tőlem féltek! Magatok ellenségei vagytok, jól tudjátok, Káinként ölnétek… magatokra hoztatok átkot, s most ettől féltek, miattatok rohan a világ, csak hogy érezzétek, repül az idő… s utolér a végzet! Kegyelmet tőlem bármikor kérhettek, tudom jól mit, miért tesztek! Megbocsátok most és mindörökké… úgyis eljön a tavasz és a sötétnek nem lesz ereje többé!

2015. Január 27.