Utolsó aratódal

Sötétben fekszem, derekam alatt a szalmazsákot teljesen kifeküdtem, s így fejem és lábam magasabban hever a puha, de lapos derekaljon... mint gyermek a bölcsőben. Egy híján száz éves vagyok, de még élek, s újra bölcsőbe kerültem. Lábam nem mozdul, gyökeret vert már rég a földbe, de a kiszáradt sár gyökérszálaim eltépte, s a víz, a fiatalító víz elapadt örökre. Kiszikkadt testem, összeaszott külső héja, de belül, belül még ott a fény és minden mit magába fogadott. Gabonaszem fekszik az ágyon, még nem pergett ki, megmaradt a száron, pedig oly sok elveszett körötte, idejekorán hullott a földre. Ez a mag én vagyok magom, elvág majd a kaszás, ha hagyom, de élni fogok újra, eljövök, mint kenyér az asztalon. Ezekkel a gondolatokkal fekszem a sötét magházban, mire a falon rés nyílik, s az ajtónyikorgás fényt hoz el. Lassan feljebb tolom magam, s ha az ágyból ki nem tolhatom, lelkem és minden gondolatom csak úgy suhan, reppen ki azon a lukon. Ma van hajnala. Aratás hajnala. Áthallik a konyhából egy elmorzsolt ima, s a szobámba egy angyal lép, hálóingén átragyog a fény. Hosszú haja fésületlen, kócból van a glória, s ő lehajol mellém... a ládát fölhajtja. Hamuillatú gyolcs ruha, fehér kerül az asztalra. Nem gondolja, hogy látom, karjait magasba nyújtva hálóingét lehúzza... látom már a szárnyát... Istenem, egy angyal, mondom újra. Lányom lányának lánya, ártatlan pára, ki készül a nagy útra, hiszen Sarlós Boldogasszony van ma. Izgatottság lesz úrrá rajtam, napok óta egy falatot sem bírtam, üres gyomorral várom, hogy pirkan... közben angyalom elillan. A család elindul halkan, s azt hiszik otthagytak, benn az ágyban. Pedig előttük megyek én, kiszökök, mint nyíláson a fény. Az ajtó előtt megállok, s kalapom levéve mégegyszer "Adj' Isten jó napot!" kívánok a jó Napnak, neki magának, adja át Urának. Ettől fényem erősre dagad, s családom rajtam át lép előre, s köszönnek áhítatos arccal nézve előre, keresztet vetve készülnek a mezőre. Minden szerszám ide van készítve a falhoz, s csak most veszem észre, mindből kettő van. Van a kasza, s van árnyéka, van a sarló, s a falra rajzolt sötét kampó. Egyik ékes és fényes, ám másiktól, attól kicsit félek mióta fényben élek. De gyerünk, eszköz a kézbe, eresz alól előkerül a tavalyi kéve, s a földön keresztbe téve, ezen átlépve, vissza sem nézve érünk át a kapun végre. Fényes az utca, pora mintha aranypor volna, ünnepien ragyog ma. Kinn áll már kapuja előtt az egész utca népe, egyszerre indulnak meg lassan, el a szentmisére. A családok apraja-nagyja, mindnek nagyapja, ki mozdulni tud, fehér ünneplőben, s ki nem tud - most látom csak - itt van mind, itt velem a fényben. A templomnak dől lassan minden sarló, kasza, jön az atya, szenteltvíz és a hajnali zsolozsma. Megkondul az öreg harang, összerezeg ember és kasza, egy pillanatra elmosódik fény és árnyéka... kisimul a világ. Béke és csend van, köszönjük neked mennyei harang. Csengésed elhalkul, énekszó megindul, s  egy haranggá válik minden ember, nagy ütőjük egyszerre ver. A menet megindul az aranyló úton, s fény, a reggeli fény szalmaágyon ér el hozzánk. Mintha tengernyi fekvő szalmaszál ringatná, adná egyik másiknak, így hömpölyög el az emberi szívekhez. Magam is rálépek e szalmaútra, úgy mennék, szaladnék rajta újra, fel az égbe... de még várok, mert jó itt, nagyon jó. Vár a mező, a határ, s a menet meg nem áll, körbe jár. Megkerül minden táblát, minden sarkon megáll, mígnem napkeleten, szemben a fénnyel végleg megáll. Tűz már a nyári nap sugara, lassan égni kezd alatta minden teremtett lélek. Kasza, sarló ismét földre kerül, a fény-árnyék majdnem egyesül, a férfinép térdre borul, s az asszonyok föléjük állva kulcsolják kezük imára. E szótlan percben a szalmás úton sereg rebben, égi fények, régi képek, ősök, elődök visszatérnek. Arcukat felismerni vélem, elmentek már régen és most felsorakoznak felettünk az égen. A fény igéző, s a belenéző szíve megnyílik. A szalmás úton régi lelkek jőnek, s aratók testébe fényből hálót szőnek. A háló talpuk alatt megfeszül, s emelkedni kezdenek, némelyik szinte repül. Karjaikat széttárva köszönnek az Atyának, s ujjaik hegyén a szivárvány hét színe árad. Aranyfénnyel a testek megtelnek, csak hisznek és szeretnek, akár a gyermek. Micsoda látvány, micsoda érzés... hányszor éreztem már, de sosem láttam, s most test nélkül könnyezem... Istenem! Meghajtom fejem! Ott vagyok, igen benn vagyok már a lehajló búzakalászban, egy asszonykéz átfog és én csak most látom... édesanyám az, ahogy először láttam, de hiszen Szűz Mária ő, ki ott feküdt velem abban az ágyban! És a kasza árnyéka elmetszi fénytestem... asszonyok fölszednek, s keresztre tesznek, immár ott vagyok magam is, fenn a kereszten. 

Nincs többé sötét a szobában, indulhatok a szalmás úton... már csak erre vártam. Testem a mély gödörben kenyérré lőn, a zsíros földől új gabona nő... és én mindig visszatérek, hogy szeretettel tápláljalak téged.

2014. július 7.