Elhasadt a fátyol, megnyíltak az egek, világok hömpölyögnek az öreg fa felett. Hideg futkos a hátán, sötét árnyak rúgják le a maradék levelet, megfordult tán a világ, felszínen a pokol, alant a csöndbe eresztett gyökeret? Torzul most minden, a múlt folyik át jövőn, szédeleg a jelen.
Benn a mélység végtelen, fölé emelem fejem, s hirtelen magamon átesem. Életeken át zuhanok, s mind közt egyszer meghalok, van hogy fáj, de van, hogy jólesik, a fény zuhan velem, de gyakran elveszik, s akkor nem látom hol vagyok, csak forgok a sötétben… aztán újra felragyog.
A koronában bújtam el, innen nézem, kinek menni kell. Felfelé kevesen mennek, a többiek a pokol kapujánál tülekednek. Lekiáltok, s felfelé mutatok, erre gyertek, itt vagyok! Mérgesen néznek föl, s valaki hozzám vág egy papucsot: „Mássz le bolond, a te Istened rég halott!”
Kacajok hasadnak az mélyben, kárörvendő szellemek kúsznak fel a gyökéren. Perlekedő torkokon át egyenest a szívekhez mennek, egyszeriben csak rend lesz. A lenti kaput egy kéz kinyitja, az arcok megmerednek, az elhalkult emberek immár kettesével mennek, nem is néznek vissza.
Hatalmas robbanás töri meg a csendet, hasad a föld s fejre fordul a tér, a lent egyszeriben fent lesz. A hasítékon át gyerekek ereszkednek le az égből, némelyik még kapaszkodik egy-egy gyökérbe, aztán lepottyannak ők is.. mellbe vág a felismerés, de hiszen őt ismerem, és őt is… még régről.
Hirtelen előtör a reggel, egyedül maradok a csöppekkel. De várj csak!
Hiszen magam is csecsemő vagyok! Azt hittem éltem… miközben álmodtam egy nagyot! „Még semmi sincs veszve!” - gagyogom nevetve a többieknek, mígnem az egyik hozzám vág egy parányi papucsot. Hát, újra itt vagyok.
2015. november 1. Debrecen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése