Legyen meg a Te akaratod!

Elfáradt az este, én vagyok a teste, mindenség fénye a sötét űrben, időkapu, elmúlt pillanat a jövőben. Fejemben kopogok, megtalálom ki vagyok, már-már elfelejtek lélegezni, álmomban kezdek ébredezni. Farkas kúszik be a szemgödrömön át, kígyó teker fejemre koronát, sólyom szeme hasítja a bennem a teret, róka súlya nyomja gerincemet. Lábaim alant szarvassá váltak, karjaim helyén holló szárnyak és szívemben egy oroszlán bőg fel: vagyok, aki vagyok, együtt formálódok a Teremtővel!

Vele és benne formálom magam a világom, ültetem, szagolom, taposom virágom. Mint bolygók az égen járom a pályám, csupa göröngyös örökség vár rám, és míg feloldok minden karmát, újabb és újabb ezer nyújtja karját, s közben önnön hangom cseng az űrben, ide-oda dobálva a változó időben.

Ahogy kezdet a végtől el nem válik, hátranézek mindhalálig, s míg csak lehet nyomokat hagyok, hátha felismerem legközelebb, ha újra itt vagyok. Mikor a jelenben egy jelbe belelépek, úgy érzem, Isten útján járok, ide szól a bérlet… átadom magam az égnek: „Legyen meg a Te akaratod!” – s huncutul odakacsintok, hiszen nélkülem nem vagy Te, ahogy nélküled én sem vagyok!

Debrecen. 2016. február 16.